utolsó.

Utoljára írok erről a dologról őszintén.

Elvesztettem Őt. Örökre talán.
Ebben nagy szerepet játszott az én hülyeségem. Pontosabban, olyan dolgokat tettem, amit Ő nem érdemelt volna meg. Sajnos magamnak csináltam.
Amikor ki olvastam, hogy "nem bízok már meg benned." sort tőle. Mintha egy részem kiszakadt volna belőlem. Nem tagadom, könnyek szöktek a szemembe, s csak úgy marták az arcom. Összedőlt minden körülöttem, nem tudtam mit csinálni. Zene üvöltött a fülemben és csak sírtam, mint egy óvodás kisgyerek. Nem bírtam megmozdulni, nem bírtam gondolkodni. Nem akartam élni, megakartam halni. 2 órás sírás után belázasodtam, de úgy mint anno 10 évesen, hogy háziorvost kellett kihívni hozzám. De most inkább nem szóltam, vártam a megváltást. Láthatod, hiába vártam.
Reggel nehezen keltem fel, nehezen másztak be a gondolatok a fejembe. Lélegzés se volt könnyű. De valahogy sikerült túlélnem.
S most.. 1-2 héttel később.. Még mindig ezen a véleményen vagyok. Nehéz úgy élni, hogy nem tudok vele úgy beszélni mint régen. Nem tudom neki mondani, hogy testvérem.
Nem bízik meg bennem. Soha nem fog már...
Fáj bent. Minden..
De nem akarlak elveszíteni..
Sajnálom.. és kérlek.. bocsáss meg.. Tudom hogy nem vagyok egy minta barát.. de szeretlek tesó.. mindennél jobban..

Míg a szívem dobog..

Így a végére egy idézet..:

Igaz barátokat nehéz találni,még nehezebb elhagyni és lehetetlen elfelejteni őket.

M.