A teremből hangos morajlás áradt ki, jobban feszültebbé téve a már így is paprikás hangulatú írót. Az első, s talán az utolsó média előtti megjelenése. Próbálta elképzelni, hogy mi is fog valójában történni. Szétfogják-e szedni az így is ragasztószalaggal összetákolt lelkét, a nem túl pozitív kritikák? Vagy épp ellenkezőleg fog elsülni a felolvasás.
Az emberek csak úgy sürögtek-forogtak körülötte, mintha dróton ráncigálnák őket. Lesték minden kívánságát, de csak egy volt neki. Hagyják békén.
Még jobban felbőszítette magát a látottak alapján, csak azt kívánta, hogy újra visszatérhessen a jól megszokott kerékvágásba. A gondolataihoz, az íróasztalához, hogy belekezdjen valami újba…
Előhalászta a zsebében lapuló cigarettás dobozt, kihúzott egy szálat, s meggyújtotta. Élvezte, ahogy szétterjed a tüdejében a halálos füst. A sárga falon függeszkedő „Dohányozni tilos!”, táblával szemezett hosszú ideig.
- Uram, itt nem lehet dohányozni! – lépett mellé az egyik biztonsági őr. Volt a hangjában valami fenyegető.
Bólintott, jelezve, hogy tudomásul vette a szabályt. Ujjai közül elengedte a csikket, a vajszínű padlószőnyegen landolt. Rálépett egy határozott lépéssel, hagyva egy kis nyomot a világnak, hogy itt volt, s elindult a „kivégzés” helyszínére.
Jelzett az ajtóban álló szervezőnek, hogy készen áll. Vad beszélgetésbe kezdett a telefonján. Vicces jelmondatokat használva, mintha valami pótolhatatlan személyről lenne szó. Soha nem tartotta többre magát, világ életében szerény volt.
- Mehetünk. – mondta a szervező.
Ismét bólintott, s határozott léptekkel követte, egészen a bejárati ajtóig. Az író odaképzelte a falra a „Pokol” feliratot. Elmosolyodott ettől. Felvette az új, még szokatlan álarcát. Fél mosollyal az arcán, átlépte a küszöböt, s kezdetét vette a műsor.
Szétnézett a tömött teremben, néhány fényképész, operatőr, de túlnyomó részt magánemberek töltötték be a székeket. Kereste, azt a szempárt, arcot, ami most megnyugvást jelentett volna számára, de nem volt ott. Hogy is lett volna ott?
Felért a kialakított kis pódiumra, ahol sorjában álltak az asztalon a könyvei, körülötte egy 2mx2m-es vászon, ahonnan, az író vigyorgott, mű mosollyal az arcán.
Leült a kihelyezett székre, a taps alább maradt. Illendően belekezdett, a bemagolt üdvözlőszövegbe, ahogy befejezte, felkapott egy könyvet az asztalról, s felütötte azt. Kinyílt a 16. Fejezetnél, megköszörülte a torkát, s mindenki ráfigyelt. Sóhajtott egy nagyot, s elkezdte olvasni a sorokat.
A közönség itta minden egyes mondatát, szavát. Áhítattal hallgatták az előadást.
Az író magában, mélyen üvöltött, feltépte az összes sebét, amit elrejtett a maga elől. Emlékek megjelentek a lelki szemei előtt, ahogy olvasta az írását. Átbeszélgetett esték, közös pillanatok… Mind a múlt része.
Ahogy befejezte a fejezetet, egy könnycseppet is elmorzsolt titkon, amit csak az első sorban ülők láthattak. Az álarc gyorsan visszailleszkedett az arcára. Mosolyogva válaszolt a kérdésekre, poénosan mászott ki az újságírók által készített csapdákból.
Elbúcsúzott az előadás alatt megnőtt tömegtől, s elindult a hotel szobája felé. Utat adott a könnyeinek, csak úgy folyt patakokban az arcán. Szervezők, biztonságiak megbámulták, összesúgtak a háta mögött, de nem vett tudomást róla.
Felliftezett, és befordult a homályos folyosóra. Ekkor újra találkozott az új legjobb barátjával. A csönddel, ami körülvette, melengette a lelkét, s lassacskán meg is nyugtatta.
Kinyitotta a szobája ajtaját, és ahogy beért be is csapta azt. Lábaiból elszállt az erő, s lerogyott a földre. Üvöltött fájdalmában, ahogy előtörtek a régi emlékek.
Szavak csak úgy visszhangoztak a fejében. Nem bízok meg benned… Utállak… Soha többé nem akarlak látni. Nem tudja feldolgozni, hogy meghalt. Magát hibáztatja a halála miatt. Elővette a doktora által felírt nyugtatókat. Szemezett velük, dobálgatta a dobozát. Lejátszotta maga előtt az eltelt 20 évét, s őrlődött, hogy mit is tegyen valójában. Nem volt más kiút számára. Kikotorta a másik, még fel nem bontott dobozt, s töltött egy pohár vizet magának.
Eldöntötte ezt már magában korábban, csak kellett egy kis löket, amit most megkapott…
Kettesével kapkodta be a pirulákat, ameddig el nem fogyott a két dobozból. Hátradőlt az ágyban, s várta a magányos halált…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése