Tegnap este még próbáltam novellát írni. Nem sikerült. Elővettem egy üres lapot, egy ceruzát és a telefonom... Telefonomba nézegetni kezdtem a képeket, rátaláltam egy nem is oly régi képemre. [pénteki.] A lapra elkezdtem firkálgatni. Végül már arra eszméltem fel, hogy basszus lerajzoltam magam. Ez számomra miért meglepő? Mert soha nem voltam valami jó rajzból. Rajzudásom a kisiskolás szinten ragadt le. De most erre úgy érzem rácáfoltam. Meg lettem elégedve valamilyen szinten az eredménnyel, és közben az agyam mintha teljesen kikapcsolt volna. S nem gondoltam semmire, senkire. Csak én és a rajzom. Furcsa egy érzés volt az biztos.
Jut eszembe Föld órája... Kimentem az erkélyünkre, és néztem a távolba. Vártam, hogy történjen valami. Leoltódjanak a villanyok, vagy valami ilyesmi. Ehelyett... Nem történt az égvilágon semmi... Most vagy a város ilyen gazdag, hogy egy órányi megtakarítás sem kell nekik, vagy ennyire leszarja a klímaváltozást? Jó, mondom én, aki csak egy-két lámpát kapcsolt le. De mégis, tettem valamit. Sok kicsiből, lesz egy nagy... [naa ne legyen perverz a fantáziád annyira.]
Ma meg vasárnap. Óraátállítást próbálom megszokni. Meg készülök a holnapi Töri prezentációmra. Remélem jó lesz. Reggel még megnéztem a Forma-1 Ausztrál Nagydíját. Nagyon jó volt, kellett már ilyen futam. Izgalmakkal teli volt. Tetszett.
Most meg fáj a mandulám. Olyan mintha egy tű lenne jobb oldalt beszúrva. Szar. Röviden s tömören.
Várom, hogy valami jó is történjen. Várom, hogy feljöjjön, és legalább beszéljünk 10 percet, vagy ilyesmi. Naiv vagyok és hülye. Talán odabiggyeszthetném a nevembe a naiv szót. Oly annyira jó és szép ez a helyzet, csak nem látok ki belőle.
Egy Naiv Maci.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése